Rendszerváltás Magyar módra

Mit jelent a „rendszerváltás” és mit nem?

Magyarországon a „rendszerváltás” szónak súlya van. Egy egész nemzedék emlékeit hordozza magában: a reményt, a bizonytalanságot, az újrakezdésbe vetett hitet. Ezért különösen nyugtalanító, amikor egy demokratikus választás után a győztes azt hangoztatja, hogy rendszerváltás történt.

Egy demokráciában a választások változásokat hoznak. A választók dönthetnek úgy, hogy új irányt szabnak az országnak, és új vezetést bíznak meg a kormányzással. Az új kormány új prioritásokat határozhat meg, új programot valósíthat meg, és saját politikai felelősséget visel döntéseiért.

De a választók nem arra adnak megbízást, hogy minden választás után újraírják a közös játékszabályokat. Nem arra, hogy politikai alapon megkérdőjelezzék minden olyan intézmény létjogosultságát, amely nem a győztes politikai közösséghez köthető.

A köztársasági elnök, a legfőbb ügyész, az alkotmányos intézmények vezetői nem egyszerű politikai díszletek. Megbízatásuk egyik célja éppen az, hogy bizonyos állami intézmények működése ne váljon a napi politikai küzdelmek eszközévé.

Lehet vitatkozni döntéseikkel. Lehet kritizálni őket. Lehet más személyeket alkalmasabbnak tartani ezekre a tisztségekre.

De pusztán azért megkérdőjelezni a létüket, mert egy másik politikai korszakban kerültek a helyükre, veszélyes: hol húzzuk meg a határt?

A közjogi méltóságok után következnek a szakmai szereplők? Az intézményvezetők? Azok az emberek, akik hosszú évek, esetenként évtizedek óta végzik a munkájukat?

A mentők nem egyetlen pártot szolgálnak.

Az orvosok nem egyetlen pártot szolgálnak.

A tanárok nem egyetlen pártot szolgálnak.

Az állam intézményei nem a mindenkori győztes politikai erő tulajdonát képezik.

Éppen ezért sokakban aggodalmat kelt, amikor egy-egy személycsere okának a „rendszerváltást” jelölik meg. Mert a kérdés ilyenkor már nem az, hogy az adott döntés helyes volt-e vagy sem, hanem az, hogy milyen szemlélet áll mögötte.

A szakmaiság vagy a politikai lojalitás lesz a mérce?
A folytonosság vagy a teljes újrakezdés?
A demokrácia vagy a győztes mindent visz logikája?

A demokrácia nem attól erős, hogy a győztes bármit megtehet.

Hanem attól, hogy képes önkorlátozásra.

Attól, hogy tiszteletben tartja azokat az intézményeket is, amelyek túlmutatnak a napi politikai érdekeken.

Attól, hogy felismeri: vannak olyan közös értékeink és közös intézményeink, amelyeknek túl kell élniük a választási ciklusokat.

Magyarország nem a győztesek zsákmánya.

Nem azoké, akik ma kormányoznak.

És azoké sem, akik holnap szeretnének kormányozni.

Magyarország minden magyaré.

Ezért nem mindegy, hogyan használjuk a rendszerváltás szót.

Mert ha minden választás után új országot akarunk építeni, akkor előbb-utóbb nem találjuk majd a hazánkat.

Kormányokat lehet váltani.

Politikai irányokat lehet változtatni.

Lehet új célokat kitűzni és új válaszokat keresni a régi problémákra.

De az országot nem kell négyévente újraalkotni.

A valódi államférfiúi bölcsesség talán éppen abban rejlik, hogy valaki képes különbséget tenni a szükséges változtatások és a romboló újrakezdés között.

Mert az otthonunkat nem azért rendezzük át, hogy felismerhetetlenné váljon.

Hanem azért, hogy élhetőbb legyen.

És Magyarország a közös otthonunk. A hazánk.